Bemutatták az olaj kémiai összetételét, és megemlítették, hogy a transzformátorolajnak kémiai stabilitással kell rendelkeznie, nevezetesen oxidációálló és bomlásálló. A korábbi követelményt a BS148 szabvány tartalmazza, amely az iszap- és savérték határértékeit határozza meg, és a különböző elektromos szigetelőolajok bomlási folyamata alapvetően megegyezik. Ez az oka annak, hogy a BS148 szabvány nem határozza meg a transzformátorolaj bomlási indexét. Valójában a BS148 szabvány két másik kémiai tulajdonság meghatározására tesz kísérletet: az egyik a kis mennyiségű káros vegyületek hiányának biztosítása, ami az alacsony kezdeti savértékkel magyarázható; Másodszor, nem tartalmaz maró ként.
1. Fluorozással szembeni ellenállás
Az üledék- és savérték növekedése az oxidációs folyamattal függ össze. A korai műszaki előírások ezt nem vették észre, és nem vették figyelembe, hogy a magas savértékek káros hatásokkal járnának. A BS148:1923 egy antioxidáns stabilitási tesztet ír elő, amely csak a csapadékképződést korlátozza. Ugyanakkor előírják, hogy az új olaj savértéke elérje a 2,0 mg (KOH)/g értéket, ami négyszerese a mostani kiselejtezett olaj savértékének.
A jelenlegi BS148 oxidációs teszt során 25 g olajmintát helyezünk el, amely fémes réz hatékony katalizátora az oxidációnak 100 °C-on, és oxigént engedünk át 164 órán át. Ezután az olajat 1 órán át sötétben hűtjük, n-hexánnal hígítjuk, és 24 órán át állni hagyjuk. Ebben az időszakban mélyebben oxidált termékek válnak ki, amelyek szétválaszthatók és lemérhetők. A maradék n-heptán oldat felhasználható a savérték mérésére. E két érték kombinálása hatékonyan meghatározhatja az olaj oxidációs stabilitását.
2. Új olajsav érték
A kezdeti savérték, más néven a tápsavérték, eltér az oxidációs vizsgálat utáni savértéktől. Vannak, akik ma már úgy gondolják, hogy már nem szükséges a savértéket tesztelemként szerepeltetni, mert a normál finomítási folyamat során a savérték elhanyagolható szintre csökkenhet. Ez azonban valóban egy minőség-ellenőrző teszt, amely igazolhatja, hogy az olaj nem szennyezett. A műszaki szabványok elismerik, hogy nehéz biztosítani az abszolút szennyeződésmentességet, de ennek ellenére mégis nagyon alacsony, 0,03 mg (KOH)/g savértéket írnak elő. A savas anyagok szennyezhetik az olajat, de nem határozhatók meg pontosan. Ezek a ciklusos és a szerves savak közé tartoznak, az előbbi a finomítatlan kőolajban van jelen, az utóbbi pedig a finomítási folyamat során keletkező oxidáció során.
Ezért megfelelő figyelmet kell fordítani az olajsavértékek mennyiségi kimutatására szolgáló módszerekre. A legtöbb szigetelőolaj-szabvány 1 g olaj semlegesítéséhez szükséges milligramm kálium-hidroxidot használja a savérték [mg (KOH)/g] megjelenítéséhez. A savérték vizsgálati módszer megállapításának alapja a semlegesítési titrálási módszer. A titrálás során olyan oldószert használnak, amely képes feloldani a savas komponenseket az olajban, a közömbösítő titráláshoz pedig standard lúgos oldatot. A BS2000 1. része előírja, hogy a titrálás végpontját a hozzáadott indikátor színváltozása jelzi. Ez az indikátor egy szerves anyag, amely megváltoztatja a színét, amikor savasról lúgosra változik.
3. Korrozív kénvizsgálat
Néha szennyező kén- és réz elszíneződési tesztnek is nevezik. A BS148:1972 szigorúbb előírásokat tartalmaz. Ez magában foglalja a rézlemezek 140 fokos olajba merítését és polírozását, 19 órára nitrogénbe helyezését, majd a rézlemezek ellenőrzését. Ha a rézlemez teljesen vagy részben sötétszürkévé, sötétbarnává vagy feketévé válik, az azt jelzi, hogy az olaj korrozív ként tartalmaz. Az erről szóló vita korábbi változata az volt, hogy a modern transzformátorok rontják a transzformátorolajat, mivel a kén működés közben érintkezik rézzel. A valóságban ez a helyzet valóban ritka. 2000-ben azonban a korrozív kén megjelenése transzformátorhibákat okozott. Abban az időben számos jelentés jelezte, hogy sok transzformátor meghibásodása ez okozta, ezért szükségessé{12}}mélyreható kutatást és szigorú tesztelést kell végezni az olajban lévő korrozív kén jelenlétének kimutatására.
4. Nedvességtartalom
Bár a tényleges nedvességtartalom nem jelenthet kémiai tulajdonságot, az általános kémiai vizsgálatok magukban foglalják a nedvességtartalom-vizsgálatokat is. A víz oldhatósága a transzformátorolajban rendkívül korlátozott. Oldhatósági tartománya (30-80) * 10-6 20 fokon. Minél magasabb az olaj aromás szénhidrogén tartalma, annál nagyobb az oldhatósága vízben, és minél magasabb a hőmérséklet, annál nagyobb az oldhatóság.
A szabad víz jelenléte csökkentheti az olaj elektromos szilárdságát. Amikor a víz feloldódik az olajban, az olajnak szinte semmi kára nincs. Ebben az esetben a szigetelőpapírnak nagy affinitása van a vízhez, és amikor olajjal érintkezik és vízoldódással egyensúlyba kerül, a szigetelőpapír nedvességtartalma sokkal magasabb, mint az olajé. Ezért az olaj nagyon alacsony víztartalmának elérésének fő célja a papírszigetelés víztartalmának szabályozása.
Az előző teszt az olajban lévő szabad víz jelenlétének meghatározására az volt, hogy „dúg, dudál” hangot hallgattak. Fecskendezzen egy kis mennyiségű olajat egy sekély főzőpohárba, és enyhe lángon gyorsan melegítse fel. A cél az, hogy a szabad vizet a forráspontja fölé melegítsék, mielőtt az feloldódna a forró olajban. Amikor a kis vízcseppek egy pillanat alatt vízgőzré tágulnak, „dúd, dudál” hangot adnak ki.
A BS148 1972-es verziója javasolta először a Karl Fischer-módszert, amelyet részletesen a BS2511 ír le. Ez a kísérlet nagyon összetett, de egyesek azt állítják, hogy reprodukálhatósága elérheti a 2 * 10-6-ot. Az 1984-es verzióban ez a módszer még megmaradt, de a kísérletezés elfogadható szintjét kissé csökkentették.
