1. Elektromos szilárdság
BS148: Az 1972 előtti BS összes műszaki előírásában szereplő elektromos szilárdsági teszteket gyakran használják a szigetelőanyag - olajok alapvető tesztjeként. Nem meglepő, hogy az egyik legkorábbi kísérleti projekt a szigetelési teszt volt. Ez azonban valójában nem egy olaj elektromos minőségi vizsgálata, hanem csak az olaj fizikai állapotának értékelése. Amikor az olaj az első szintű állapotban van, sokkal nagyobb térerősséget képes ellenállni, mint a szabványos specifikációk, de a nyomokban lévő szennyeződések, mint például a nedvesség és a rostok, különösen a kettő kombinációja, nagymértékben csökkentik az olaj elektromos mezőkkel szembeni ellenálló képességét.
A vizsgálati módszer kialakításának kezdetétől az elektromos szilárdságvizsgálat során egy tartályban tárolt olajmintára tesztfeszültséget kapcsolnak, amelyet ezután egy 4 mm-es résszel rendelkező gömb alakú elektródapohárba helyeznek. A vizsgált olajmintának az ívet nem okozó pillanatnyi kisülés figyelmen kívül kell hagyásával el kell viselnie az 1 mm-re megadott feszültséget. A teszt sikeres teljesítésének szabványa az, hogy a három minta közül legalább kettő 1 percig képes megőrizni a meghibásodásmentes állapotot.
A BS148:1972 javasolta a fenti teszt helyettesítését a minta áttörési feszültségének mérésével, amelyet 1984-ig folytattak. Ebben a kísérletben az olajat folyamatosan növekvő váltakozó feszültségnek tették ki, amíg meg nem történt a törés. A letörési feszültség az a feszültség, amelyet akkor érnek el, amikor az első szikra fellép az elektródák között, legyen szó tranziens szikráról vagy teljes meghibásodásról. Ezt a kísérletet 6-szor megismételjük ugyanazon csésze olajon, és a 6 áttörési feszültség átlagát vesszük az olaj elektromos szilárdságának. Az elektródák közötti távolság 2,5 mm. Az elektróda anyaga lehet réz, sárgaréz, bronz vagy rozsdamentes acél, a két elektróda pedig kör vagy gömb alakú, 12,5-13 mm átmérőjű lehet.
Az elektróda csésze olajjal való feltöltése után a lehető leghamarabb először kapcsolja be a feszültséget. Az olajban nem lehetnek buborékok, és az olaj befecskendezése után 10 percen belül fel kell kapcsolni a feszültséget. Az olajminta minden lebontása után egy tiszta és száraz üvegrudat kell lassan keverni az elektródák közé. De lehetőleg kerülje el a buborékok képződését. A maradék 5 kísérletet a potenciális buborékok eltűnése után 1 perccel feszültség rákapcsolásával végeztük. Ha a buborékok eltűnése nem figyelhető meg, 5 percet kell várni a következő kísérlet megkezdése előtt.
A BS148 1972-es verziójában meghatározott minimális áttörési feszültség alacsonyabb, mint a korábbi szabványok. Természetesen ez nem a szabványok csökkenése, sokkal inkább az új vizsgálati módszerek alkalmazása miatt, főleg az elektródaköz 4 mm-ről 2,5 mm-re csökkent.
2. Dielektromos veszteségi tényező és ellenállás
A dielektromos veszteségtényező (DDF) és a fajlagos ellenállás alapvetőbb elektromos teljesítményparaméterek, mint az elektromos szilárdság, és ezek a legjelentősebbek az ultra-nagyfeszültségű transzformátorok tervezői számára.
Csak a BS148:1998 teszi kötelezővé a dielektromos veszteségtényezőt, de az olaj elektromos teljesítménymutatójaként szolgál (különösen a régi olajok esetében); A BS5730:2001 továbbra is az ellenállást használja referenciamutatóként a szigetelőolajhoz. A dielektromos veszteségtényező mérésekor a speciálisan gyártott olajpohárba vagy kondenzátorba töltsön olajat levegő helyett, mint kondenzátor dielektrikumát. Csatlakoztassa az olajpoharat egy megfelelő váltakozó áramú hídáramkörhöz, amelyben a dielektromos veszteséget közvetlenül összehasonlítják egy kis veszteségű referenciakondenzátor dielektromos veszteségével.
A használt olajpohárnak erősnek és alacsony veszteséggel kell rendelkeznie; Könnyen tisztíthatónak, szétszedhetőnek és kenhetőnek kell lennie, és nem változtathatja meg jelentősen az elektróda helyzetét. A mérési időszak alatt alkalmazott feszültségnek szinuszosnak kell lennie. A mérést 90 fokos hőmérsékleten és 0,5-1,0 kV/mm térerősség mellett kell elvégezni. A kísérlet kezdetén a belső elektróda hőmérsékletének ± 0,5 fokon belül kell lennie a megadott teszthőmérséklethez képest. Az egyenáramú ellenállás mérésekor általában 550 V feszültséget kapcsolnak az olajpohárra, majd megmérik a két elektróda közötti hálózati áramot. Jegyezze fel az aktuális értéket 1 perces nyomásgyakorlás után. Az elektródát a dielektromos veszteségtényező és az ellenállás mérése között 5 percig exponálni kell. A pozitív és negatív polaritású mérési eredmények alapján számítsa ki az átlagos ellenállást. A méréshez használt műszernek 10-11A áramot kell tudnia nagyobb pontossággal mérni.
